Grecsó Krisztián 2024 végén megjelent regénye, az Apám üzent nagy vállalkozás. Mintha a teljes életművet összegezni akarná, mindenhonnan szedeget, hol többet, hol kevesebbet. Mindeközben nagy kérdései vannak, amelyekre nem ad direkt válaszokat. Hogyan áll össze a nagy egész? Miben áll a rekonstrukció és miben az értelmezés? Megérthető-e a másik, ha elvágtuk magunkat tőle?
Karácsony előtt, mikor hosszú idő után hazamentem, a békéscsabai szobám asztalán fogadott egy doboz. Hungarocell, egykori tanszertartó, nem vár egy ilyentől az ember nagy dolgokat. Mégis nagy dolgok történtek. A doboz tele volt fényképekkel, legalább ötvennel, a legkülönbözőbb történelmi korokból. Mindegyiken egy-egy családtag. A verzójukon üzenet, évszám, fényképészeti műterem címe, székhelye, fotós neve satöbbi. Az egyik arcot ismertem fel csak, a dédanyámat, ahogy tisztes tót asszonyok között ül a podsztyenás ház udvarán Mezőberényben. A maradék negyvenkilenc arcot nem ismertem, de nem csak én, hanem nagyanyám sem. Mégis meredtek rám szerte a huszadik századból, és mesélni akartak. Van ennek hagyománya, és van ennek jelene is.
A kortárs magyar irodalomban az utóbbi években felívelőben van az autofikció. Nem is csak a magyar irodalomban és nem is újkeletű ez – hogy távolabbra ne menjünk, gondoljunk csak Esterházy Péter Harmonia caelestisére, Javított kiadására és Hasnyálmirigynaplójára, Németh Gábor Zsidó vagy? vagy éppen Szilasi László Luther kutyái című regényére. Mégis,
az utóbbi időben erősebben felvirágzott a biografikus jellegű, autofikciós irodalom.
Elég az elmúlt évek nagy vitákat kiváltó alkotásaira gondolnunk: Kemény Lili Nemjére, Biró Zsombor Aurél Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek című regényére, ezeken túl pedig a nemrégiben megjelent, monumentális Neandervölgyiekre Darvasi Lászlótól, vagy a már említett Szilasi Saját élet és [18:48: telefon] című köteteire. A sor hosszasan folytatható, már csak azért is, mert az elmúlt évek, évtizedek alanyi költészeti tendenciáiról még csak szót sem ejtettem. Jelen szöveg alanya, Grecsó Krisztián sem a szóban forgó regényével kezdte ezt el.
Az Apám üzenttel kapcsolatban az az olvasó benyomása, mintha az életmű jelentős részét összegyúrta volna az író:
mindent összeszedett, amelyet valaha kipróbált és alkalmazni akart ehhez az anyaghoz. Családregény, sőt, sajátcsalád-regény, félautofikció helyett enyhén leplezett, teljes autofikciós családfaregény. Családfaregény, és mint ilyen, megőrzi a családfa minden fa-jellegét. Nem rendszertelenül csapong a narratíva – még ha esetleg úgy is tűnhet –, hanem egy-egy tematikus centrum köré épül az adott fejezet, folytonos utalgatás és kapcsolatteremtés történik ezek között.
Ismerős ez Grecsó novellisztikájából, pár köteten át tesztelte már ezt az írói működésmódot.
Nagyon veszélyes ez a játék, hiszen elég egy kis kontrollvesztés az író fejében – és nyelvében –, és máris csapongásba borulhat az egész művelet. Ezzel szemben Grecsó jól egyensúlyozik ezen a pengeélen – akárha kiszámolta volna, ami tudatosan építkező író lévén nem lepne meg –, nem billen el, egyensúlyban tartja magát a kötélen. Ez egy ilyen terjedelmes és meglehetősen szerteágazó narratív útvesztőben nem is lehet másképp, az írói szigor elengedhetetlen.
Már csak azért is szép teljesítmény, mert ez a kötet Grecsó egyik, ha nem a legszemélyesebb és legintimebb alkotása – mint az interjúiból és beszélgetéseiből is kiderül –, és mint ilyen, érzelmileg a legmegterhelőbb munkája volt.
Bőven lett volna tehát lehetőség a billenésre, a kisiklásra, az elbukásra, mindez mégsem történt meg.
Fegyelmezetten lépdelt át a forró parázson, ez tükröződik a szövegből. El is veszne ebben az információcunamiban az olvasó, ha nem lenne – a fejezetek központi motívumai mellett – fontos szervezőelem a katonaság. Ez az a fonal, amelyet fel tud venni az olvasó, és amely vezeti ebben a labirintusban – akár Thészeuszt Ariadné fonala. Mindeközben pedig átmossák a történések. Ugyanis az az egyik legkitűnőbb jellemzője ennek a kötetnek, hogy – mint fentebb is írtam – személyes és intim. Olyan családfaregény, amely alighanem minden olvasóra elementárisan hat. Mert mindenkinek van családi legendáriuma, mindenki családján hasonlóan dübörgött végig a huszadik század úthengere, és
mivel a regény nyelve is intimitást modellez, ilyen módon az olvasóban ez az élmény mintha rögtön személyes tapasztalattá válna.
Saly Noémi úgy fogalmazott a Micsoda népek című családi legendáriumával kapcsolatban, hogy sokszor megkapja a hallgatóságtól, hogy jaj, nekik nincsenek ilyen izgalmas családi történeteik, mire ő azt szokta felelni, jaj, édeseim, csak nem tudtok róla, de mindig lehet kérdezni.
S már csak ezért is fontos lehet Grecsó könyve, hogy azokat, akiknek „nincs érdekes családja”, arra ösztökélje, hogy kérdezzenek körbe otthon. Ezen a ponton ér össze a biografikus természet és a történetiség.
Szintén kortárs tendencia az úgynevezett mikrotörténelemmel való foglalkozás,
úgy az irodalom- és kultúratudományokban, mint a történettudományban. A „megfogható”, személyes történelem érdekesnek gondolása olyan új – az ezredfordulótól számítva biztosan tetten érhető – út, melyet manapság tendenciózusan érintkeztetnek, akár a fent említett Saly (életművének jelentős részében), akár Darvasi és Grecsó, és még lehetne példákat mondani. Az érzelmi involválódás és a történelmi tapasztalat érintkezési pontja egy olyan különösen bensőséges helyzet, melynek feszültsége abból is fakad, hogy a történelem nagy egészébe ágyazódik bele. Tehát egyszerre van egy személyes, érzelmi és egy nagy, kollektív vetülete. A mikrotörténelem és autofikció bevonásával pedig még egy igen jelentős felívelést vehetünk észre, mégpedig az emlékezés tárgykörében. Ezzel a fent említett művek éppúgy foglalkoznak, mint az Apám üzent. Az értelmező és értelmezett viszonyáról, a rekonstruálás lehetőségeiről vagy lehetetlenségeiről – ezeket mind problematizálja a regény.
Másra is alkalmas ez a családfa-felderítős szerkezet: a transzgenerációs mintázatok feltárására.
Vagy ha teljes feltárására nem is, valamilyen ok-okozati összefüggésrendszer felállítására. Vagy ha nem is egy pozitivista működésmódú elemzésre, de egy deskriptív művelet megmutatására. Ezeket a regény jól el is végzi, és ez a felderítőmunka – akár egy krimiben – pompásan képes arra, hogy narratívává álljon össze. Ez is egy olyan fonal, amelyen haladni tud az olvasó, és ez is egy olyan adalék, amely még személyesebb élménnyé tudja tenni számára a regény olvasását.
A regény vége felé az olvasó esetleges kezdeti félelmei – azzal kapcsolatban, hogyan fog kilábalni ebből a történetlavinából – valamelyest megoldódnak. Az apa képe a narratíva fonalán áll össze, töltődik tartalommal, és a végére egy Picasso-festményhez hasonlóan, darabosan ugyan, de valamilyen képünk kialakul róla – ez a regény sokadik erénye. Tudniillik, nem az a fontos, milyen volt ténylegesen, hanem az, hogy az összefüggések rendszerében vagy épp rendszertelenségében hogyan állhatott meg, és milyen kép rekonstruálható róla. Mert a teljes kép objektíve rekonstruálhatatlan – már ha létezik egyáltalán –;
az utólagosan értelmező dolga az, hogy abból főzzön, amije van.
Hogy a dobozban fekvő fényképekből mi rakható össze? Részben tőlem függ. Részben attól, ki mit mond – olyasvalaki, akinek voltak az arcokkal kapcsolatai. A (re)konstruálás öröme pedig olyan elveszésélmény, amely úgy hat, hogy mégis van valami bizonyságod. Ahogyan Edmund Burke fogalmazott: biztonságérzetben elveszni pedig maga a fenséges.
Grecsó Krisztián: Apám üzent, Magvető Kiadó, Budapest, 2024.
A borítófotót Kleb Attila készítette.
